Ez, azt a gondolatkört érinti, ami a munkatársak cégen belüli tevékenységét határozza meg. Azonban érdekes módon a csoport szempontjából az sem mindegy, hogy munkaidőn kívül, vagy munkaidőben a szervezet falain kívül hogyan viselkedik a munkatársunk.

Természetesen „nincs közünk” ahhoz, hogy egy munkatársunk hogyan éli az életét mindaddig, amíg ez nem befolyásolja a mi életünket is. Képzeld el, hogy egy munkatársad a “céged neve” feliratú pólóban részegen fekszik az utcán. Ugye büszke vagy arra, hogy a cégnél dolgozol?

Állítólag – ez nem biztos, hogy igaz, de úgy hírlik – egy számítástechnikai világcégnél a szervezeti szabályzat része az, hogy amennyiben egy munkatárs, mondjuk repülőgépen utazik és kiderül róla az utastársakkal folytatott beszélgetés során, hogy melyik cégnél dolgozik, akkor már nem fogyaszthat szeszes italt. Azaz, magánemberként annyit iszik, amennyit akar, de ha a környezetében tudják róla, hogy melyik csoport, illetve cég tagja, már nem rúghat be, nem hányhatja le a szomszédját. Az ok rendkívül egyszerű: Az emberek a véleményüket rólunk csak azokból az adatokból tudják kialakítani, amit ismernek.

Ha egy munkatársunk a sarki kocsmában molesztálja a pincérnőt, az nem csak saját magáról állít ki szegénységi bizonyítványt, hanem a cég minden tagjáról, hiszen hozzánk tartozik, mi döntöttünk úgy, hogy ez az ember méltó az együttműködésre.

Az emberek megítélnek minket. Megítélnek minket azok alapján, ahogyan viselkedünk, ahogyan öltözködünk, ahogyan kinéz az autónk stb. És sajnos az emberek soha nem az mondják, hogy XY, hanem azt hogy „ezek ott annál a ……….nál dolgoznak.” Élő példa erre az az időszak, amikor sok magyar honfitársunk életében először eljutott Bécsig, aztán annyi cuccot lopott, amennyit az autója elbírt. Nos, az Osztrákok, akkor nem azt mondták, hogy Herr János Kovács az egy tolvaj, hanem azt mondták, hogy a „magyarok lopnak”. És ki is írták a bolt ajtajára, hogy „Ne lopj, magyar!” Abban az időszakban nem voltunk büszke a magyarságunkra Ausztriában.

Tehát a fentiek alapján a cég elvárása minden egyes munkatársa felé, hogy munkaidőn kívül, vagy munkaidőben a cég falain kívül is viselkedjen úgy, hogy ne hozzon szégyent a munkatársaira és ne veszélyeztesse a cég jó hírnevét!

Képzeljük el a következőt: az egyik kórház nemrég átadott, legmodernebb berendezésekkel feszerelt műtőjében vagyunk. (No nem betegként, csak láthatatlan megfigyelőként.) A szívműtét előtt álló, illetve fekvő ember már a műtőasztalon mélyaltatásban. A főorvos és a segédei bemosakodva, nekikezdenek az operációnak.  Minden a legnagyobb rendben halad és a doki odaszól az asszisztensének: szikét! Ő pedig értetlenül áll és visszakérdez:

Hogy, mit főnök? Szikét? Az, hogy néz ki, egyáltalán hol találom?Ez esetben nem teljesen garantálható a gyógyult beteg mint az orvosi stáb (végterméke). Tehát úgy tűnik, hogy játékszabályokra még egy műtőben is szükség van. Sőt, semmilyen játékot nem lehet szabályok nélkül játszani. Focizni sem lehet úgy, hogy az egyik játékos kézzel viszi a labdát, a másik meg a kapu mögül akarja rúgni a szögletet. Tapasztalatom szerint néha az emberek félreértésben vannak ezzel kapcsolatban, és azt hiszik, hogy a szabályok megölik a szabadságot.

Nem, éppen ellenkezőleg, játszani csak szabályok között lehet, ugyanis ha nincsenek szabályok, akkor mindenki azt csinál amit akar. Azt pedig káosznak, anarchiának nevezzük. A szabályoknak természetesen használhatónak, a játékot elősegítőnek és ésszerűeknek kell lenniük, hiszen a “túlszabályzottság”, -mint egy képzeletbeli skála másik vége- is véget vethet a játéknak, mert kiveszi a szabad mozgást az emberek kezéből. O.K., tételezzük fel, hogy megvannak a hőn áhított szabályok. Nem túl sok, nem túl kevés, éppen elég. Ezzel már egy nagy lépést tettünk a tudatos működés felé, de sajnos még nem értünk célba, mert…. Ugorjunk  vissza egy pillanatra a műtőbe. A szituáció ugyanaz, a doki odafordul az asszisztenséhez: – Szikét! – Ő pedig nem kérdez rá a szabályokra, hiszen azokat az előbb megalkottuk, viszont azt mondja: – Te főnök, most nincs kedvem. Lemegyek, megiszom egy kávét, majd talán utána…

Egy cégben tehát oly mértékben van zűrzavar:

1. amilyen mértékben nincsenek meg az ésszerű játékszabályok,

2. amilyen mértékben nem tartják be az emberek.