Hegedűs a metróban
Egy hideg januári reggelen történt…
Egy férfi ült a metróállomáson Washington DC-ben és elkezdett hegedülni. Bachot játszott kb. 45 percig. Ez idő alatt, minthogy elég nagy forgalom volt, több ezer ember haladt át az állomáson, legtöbben munkába sietve.
Három perc telt el, és egy középkorú férfi észrevette, hogy egy zenész játszik. Ő lassította lépteit, és megállt néhány másodpercre, majd sietve tovább haladt, hogy elérje a csatlakozást.
Egy perccel később a hegedűs megkapta az első dollárt. Egy nő dobta a pénzt a kalapba és megállás nélkül folytatta útját.
Néhány perccel később valaki nekidőlt a falnak, hogy hallgassa, de ez a férfi is az órájára nézett, és rohant tovább. Nyilvánvalóan késésben volt.
Akitől a muzsikus a legnagyobb figyelmet kapta, az egy 3 éves kisfiú volt. Édesanyjával ment valahová, de amikor a gyerek meghallotta a hegedűművészt, megállt. Végül az anya keményen megragadta a karját és tovább rángatta, miközben a gyermek folyamatosan a zenészt figyelte, egészen addig, amíg végleg eltűntek a tömegben. Ez a szituáció még néhány gyerekkel hasonlóképpen megismétlősött. Minden szülő, kivétel nélkül, tovább haladásra kényszerítette a gyereket. Nyilván siettek.
A zenész 45 percet játszott, ez idő alatt mintegy 20 ember adott neki pénzt, csak 6-an álltak meg és maradtak egy ideig. Összesen 32 $-t gyűjtött. Amikor befejezte a zenélést, csend vette körül, senki sem tapsolt, és nem kapott semmilyen elismerést.
Senki sem tudta, de a hegedűművész Joshua Bell volt, az egyik legjobb zenész a világon. Amit játszott, az az egyik legbonyolultabb darab volt, amit valaha hegedűre írtak és a szólamokat egy 3,5 millió dollár értékű hegedűvel szólaltatta meg.
Két nappal azelőtt, mielőtt a metróban muzsikált volna, Joshua Bell egy Bostoni színházban adott teltházas koncertet. Ott a jegyek átlagosan 100 dollárba kerültek.
Ez egy igazi történet. Azt, hogy van-e tanulsága vagy nincs, és ha igen, akkor mi, nos azt mindenki maga döntse el. Nekem két dolog jut erről az eszembe.
Az egyik egy bibliai gondolat. Máté evangéliumában van szó arról, hogy nem szabad gyöngyöket a disznók elé vetni, mert nemcsak a gyöngyöket falják fel, hanem azt is, aki odaszórta. Ez, mint életigazság nem szó szerint igaz: de képletesen nagyon is. Senkit nem fognak minden környezetben úgy értékelni, mint ahogy azt ő szeretné. Tanulság? Mindig van választási lehetőséged. Válassz olyan környezetet munkában, barátságban, párkapcsolatban, amit értékelni tudsz és ahol Téged is értékelnek.
A másik. Ha nincs időnk ebben a rohanásban egy pillanatra megállni és megcsodálni a szépet, akkor bizony sok más dologgal is baj van. De nem ez a legborzasztóbb. A legborzasztóbb talán az, hogy ha már észre sem vesszük a szépet, sőt, már igényünk sincs rá.
Loading...
október 26th, 2011 at 21:17
Azt hiszem, ez a történet gondolatébresztőnek jó, de amúgy nem sok meglepő van benne. Egy hangverseny közönségének átlagos zenei affinitása szükségképpen más, mint a metróból kitóduló járókelők tömegéé. Ezen túlmenően egy zeneszerető sem feltétlenül nyitott a zene élvezetére a metróban a munka és a bevásárlás között. Haramdszor meg merem kockáztatni, hogy azért egy Stradivarin nagyon jól Bach-ot játszó virtuózra mondjuk Európa nagyvárosaiban sokan odafigyelnének akkor is, ha a metróban játszana. Amerika pedig sznobizmus nélkül olyan lenne, mint ….mondjuk egy hangverseny hangvilla nélkül.
Mindazonáltal mindig öröm, ha Bospresso mail jön…
október 26th, 2011 at 10:04
Kedves Évi, jó esetben van összefüggés ár és valós érték között. Egy japán mondás szerint: “Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsó árut vegyünk”.
Csakhogy ebben a világban ritkán beszélhetünk “jó esetről”.:)
Sőt, az élet más területein is időnként bedőlünk a külcsínnek. Pl.: egy vezető azt a munkatársat nem díjazza, aki a legjobban teljesít, csupán azért, mert az nem fényezi magát. Viszont díjazza azt, akinek ugyan kitűnő a PR-ja, ellenben nem teljesít.
És akkor a magánéletről ne is beszéljünk…:)
október 26th, 2011 at 06:23
Kedves Gábor, volt Budapesten az egyik aluljáróban egy ember aki western dalokat énekelt. Sose adok kéregetőnek, de ez az ember olyan szépen énekelt, hogy benyúltam a táskámba és vissza mentem, adtam neki pénzt. Észreveszem a szépet és így élek. Most ez az írás azt a gondolatot keltette bennem, hogy az emberek többsége arra ad pénzt ami drága, mert azt hiszi az a jobb. A munkámban ezt kell figyelembe vennem. Köszönöm.