A műtét sikerült, a beteg meghalt…
Képzeljük el a következőt: az egyik kórház nemrég átadott, legmodernebb berendezésekkel feszerelt műtőjében vagyunk. (No nem betegként, csak láthatatlan megfigyelőként.) A szívműtét előtt álló, illetve fekvő ember már a műtőasztalon mélyaltatásban. A főorvos és a segédei bemosakodva, nekikezdenek az operációnak. Minden a legnagyobb rendben halad és a doki odaszól az asszisztensének: szikét! Ő pedig értetlenül áll és visszakérdez:
Hogy, mit főnök? Szikét? Az, hogy néz ki, egyáltalán hol találom?Ez esetben nem teljesen garantálható a gyógyult beteg mint az orvosi stáb (végterméke). Tehát úgy tűnik, hogy játékszabályokra még egy műtőben is szükség van. Sőt, semmilyen játékot nem lehet szabályok nélkül játszani. Focizni sem lehet úgy, hogy az egyik játékos kézzel viszi a labdát, a másik meg a kapu mögül akarja rúgni a szögletet. Tapasztalatom szerint néha az emberek félreértésben vannak ezzel kapcsolatban, és azt hiszik, hogy a szabályok megölik a szabadságot.
Nem, éppen ellenkezőleg, játszani csak szabályok között lehet, ugyanis ha nincsenek szabályok, akkor mindenki azt csinál amit akar. Azt pedig káosznak, anarchiának nevezzük. A szabályoknak természetesen használhatónak, a játékot elősegítőnek és ésszerűeknek kell lenniük, hiszen a “túlszabályzottság”, -mint egy képzeletbeli skála másik vége- is véget vethet a játéknak, mert kiveszi a szabad mozgást az emberek kezéből. O.K., tételezzük fel, hogy megvannak a hőn áhított szabályok. Nem túl sok, nem túl kevés, éppen elég. Ezzel már egy nagy lépést tettünk a tudatos működés felé, de sajnos még nem értünk célba, mert…. Ugorjunk vissza egy pillanatra a műtőbe. A szituáció ugyanaz, a doki odafordul az asszisztenséhez: – Szikét! – Ő pedig nem kérdez rá a szabályokra, hiszen azokat az előbb megalkottuk, viszont azt mondja: – Te főnök, most nincs kedvem. Lemegyek, megiszom egy kávét, majd talán utána…
Egy cégben tehát oly mértékben van zűrzavar:
1. amilyen mértékben nincsenek meg az ésszerű játékszabályok,
2. amilyen mértékben nem tartják be az emberek.
Loading...
január 7th, 2009 at 22:55
Kedves Mónika, avval a helyzettel amit felvázoltál, nap mint nap találkozom kis- és közép, illetve még nagyvállalatoknál is, habár az ottani vezetők ezt nem így élik meg. Hozzászólásoddal nyitott ajtót döngetsz, ugyanis a következő bejegyzés pont erről a témáról fog szólni.
január 7th, 2009 at 22:37
Levente hozzászólására reagálnék. Nem vezetek céget alkalmazottként tengetem mindennapjaimat így nem a cégvezetők oldaláról közelítem meg a “szükség van-e szabályokra” című kérdést. Szükségesek a szabályok, de csak abban az esetben ha egy cég tekintetében mindenkire egyaránt vonakoznak a főnök kebelbarátját is belértve, mert ha nem így történik akkor az csak ellenségeskedét szűl a beosztottak körében és ez elveszi a dolgozó munkaerejének jelentős százalékát.Továbbá azok a dolgozók akikre vonatkoznak a szabályok, azok a szabályok megkerülésével próbálják ugyanazokat a lehetőségeket, előnyöket megkeresni amit esetleg a vezető a kedvenceinek biztosít azáltal, hogy a felálított szabályokat nem kell betartaniuk, kibújhatnak alóla.Azt gondolom,hogy a megfelelő információáramlás is nagyon fontos ahhoz, hogy a szabályok tartalmát mindkét fél úgyanúgy értelmezze és ezáltal be is tartsa. Tehát ha visszacsatolás érkezik a munkatársaktól a vezetők felé ezáltal lehetőség nyílik arra, hogy pontosítsák a szabályok tartalmát és így egyformán értelmezzék a szabályok jelentését.
január 7th, 2009 at 13:35
…köszönöm Charlienak a megerősítést… Nem hogy 20, de 50 fős cégek léteznek írott szabályok nélkül…
január 7th, 2009 at 00:49
Egy 50 fős cégnél dolgozom alkalmazotti státuszban, “mindegyhogymilyen igazgatóként”, ahol a tulajdonosok első generációs tőkések (hogy ez mit jelent, elmondom később). Az a szabály, hogy nincs szabály, az a stratégia hogy nincs stratégia, de ezt “mi” úgy mondjuk hogy rugalmasak vagyunk…
Hogy egészen pontos legyek, minden reggel más a fontos, és gyakran hallom kisgazdáimtól: “ebben a mai világban már nem lehet értelmes embert találni, hülyékkel vagyunk körül véve”…
Praktikusan, az állandó kapkodás miatt semmi sem halad elég jól, és ami elkészül, az is hagy kívánnivalót maga után, tehát az érzés tulajdonképpen, bizonyos szempontból magyarázható. A kérdés, hogy miért történik mindez?
Azt hiszem a fentiekkel sokadikként, megerősítem a szabályok szükségességét, de mi van, ha pont a tulajdonos cégvezetők – akik persze egy cipőben igazgatók, üzletkötők, tervezőmérnökök, technológusok, és még ki tudja mi mindenek, nem látják ezt be?
Ide kívánkozik az “első generációs tőkés” általam alkotott fogalma: azok a vállalkozók, cégtulajdonosok, akik maguk építették fel a ma már sikeresnek mondható cégüket a sufniból indulva, vagy a zavarosban halászva, ennek megfelelően hősként tekintenek magukra, és el sem tudják képzelni hogy bizonyos dolgokat lehetne jobban csinálni. Gyakran az építő szándékú javaslatokat kritikaként értékelik. Ezek a tulajdonos cégvezetők bizony néha inkább fékezik a saját cégüket. Szerintem. Az ilyen cég organigrammja – ami nincs, vagy ha van is, csupán egy kötelező dokumentum a minőségügyi kézikönyvben- a valóságban olyan mint egy seprű, minden alkalmazottnak a tulajdonosok a közvetlen főnökei. Ragaszkodnak minden döntéshez, ennek eredménye képpen ha ők éppen nincsenek látótávolságban, megáll az élet. Vannak kedvencek, és kegyvesztettek, alapjaiban feudalizmus uralkodik.
Ismerős valakinek a helyzet?
január 6th, 2009 at 23:16
Egyetertek Ritaval … 5 munkatarsat meg lehet (de azt sem erdemes) szoban megegyezett szabalyokkal iranyitani.
Termeszetesen szabaly kell. Az emberek tobsege szeret is vilagos szabalyok szerint elni dolgozni.
Tapasztalatom szerint abbol keletkezik a legtobb problema, hogy nem ERTIK teljes mertekben a szabalyt.
Miert?
Miert ugy?
Miert nekem?
Miert nem nekem?
Szamtalan kerdes nekunk – cegvezetoknek – vilagos a fejunkben. A szabaly csak a jeghegy csucsa. Ha a munkatars nem erti meg a jeghegy aljat, akkor nem lesz szamara vilagos a jeghegy teteje.
Es meg egy nagy okossag: a szabaly mindenkire vonatkozik es mindig ugyanugy. Meg a cegvezeto – tulajdonosra is. Mindig es mindig ugyanugy.
január 6th, 2009 at 10:25
20 főt már nem lehet szóbeli szabályok szerint foglalkoztatni. Azt gondolom, hogy max. 5 főig még belátható a terület, onnantól már problémák lehetnek, ha nincs írásban lefektetve kinek mi a dolga és mit, mikor tehet. Nem csak a főnök, de a munkatársak érdeke is. Könnyen mutogatássá fajulhat akkor, hogy kinek, mikor és miért kellett volna elvégezni azt, amit végül senki nem végzett el.
január 6th, 2009 at 09:23
Hát, (tudom, háttal nem kezdünk mondatot, bocs!) Gábor, ez nem könnyű kérdés, de el tudok képzelni olyan 20 fős céget, ahol a “belső” játékszabályok csak azon az alapon működnek, hogy “eddig mindig így csináltuk”, és semmi nincs írásban megfogalmazva… Az ilyen vállalkozások vezetői kezdik azt érezni egy idő (ez lehet 3-6 év is! találkoztam már ilyennel) után, hogy a vállalkozásuk kezd kicsúszni a kezükből, nem tudnak mindennel ők maguk személyesen foglalkozni, kellene egy üzemvezető, stb.-stb.
január 5th, 2009 at 23:43
Ferencnek, a “főnök lehetsz, vezető nem” megfogalmazása nagyon találó. Mit gondoltok, mondjuk egy 20 fős cégben, hány játékszabály van (írásban) lefektetve?
január 5th, 2009 at 16:33
Igen,ésszerű játékszabályokra szükség van, még ha sokszor nehéz is megértetni a munkatársakkal, hogy az ISO az tényleg segít nekünk nekünk, ha betartjuk…
És amire Rita is utalt: a vezetői példamutatás! Anélkül csak “főnök” lehetsz, vezető nem!
január 5th, 2009 at 09:43
A szabályok nem ellenséged, csak a túlszabályozás. A tejet sem az asztalról lefetyeljük, hanem pohárba öntjük, ami a tej szempontjából a szabadságának korlátozása.
)
A megalkotott szabályokat el kell fogadni mindkét félnek. Nem lehet betartatni a dolgozóval, ha a vezetőség folyamatosan megszegi. A példával élve, az orvos kéri a szikét, majd nem veszi át, hanem azt mondja, hogy most pedig az asszisztens fog operálni, hisz elég sokszor részt vett már ilyen műtéten. És a doki fogja elhagyni a műtőt. A beteg ugyan úgy meghal. (bár morbid dolog, de lehet, hogy néha az asszisztens jobban műtene